MEGHÍVÓ A MULTIKULTÚRA EGYESÜLET PROGRAMJÁRA!!!

Ma szemétszedés után elmentünk sziklát mászni. Eléggé elbíztam magam. Sokkal többre tartottam a képességeimet, mint amilyenek valójában. A nagy arcomnak meg is lett az eredménye. Teljes testfelületemnek egyetlen cm² –nyi hely sem maradt sértetlenül. Mondjuk az arcomból is sikerült visszavenni, amit utólag már pozitívan értékelek.

Miután hazajöttünk tartottunk egy megosztás csoportot, amin az egyik társam az életét és a tapasztalatait osztotta meg velem és a többi jelenlévővel. Engem teljesen lesokkolt, hogy mennyi hasonló vagy teljesen ugyanolyan élménye lehet 10 embernek egymástól függetlenül. Hát ezek voltak a mai napom fontos eseményei.

DT

Ma a szomszéd faluba mentünk át, Podlesicébe. Lehet, hogy nem így kell írni, sajnos nem tudom. Gyönyörű volt a táj, ahogy keresztül vágtunk az erdőn. Egyedül mentem, szinte végig, egy kicsit elszakadva az emberektől, és hallgattam a szelet, a madarak csicsergését. Persze szedtük a szemetet útközben is. Bosszankodtam még mindig az emberek hanyagságán, de már nem annyira, mint eleinte. Végülis ezt fogom csinálni egy hónapon keresztül, miért is idegesíteném fel rajta magam. Azért vállaltam, hogy ha megakadályozni nem is tudom, de legalább jobbá tehetem a helyzetet.

Szerencsére volt időnk mászni is. A napindítón mindenki elmondott egy fogadalmat, amit aznap megpróbál megvalósítani. Nekem az volt, hogy nem adom fel, és nem hagyom, hogy eluraljon rajtam a félelem a sziklán. Úgy érzem ezt sikerült betartanom. Felmásztam, és a végén igazán ráéreztem a mászásra. Ott voltam agyban, lélekben. Persze nehezen ment, volt egy-két rész, amikor úgy éreztem nincs tovább, de nem adtam fel. Sajnos az ereszkedéstől még mindig nagyon félek, de most rinya nélkül bevállaltam azt is.

A legjobb pillanat a napban: Tibivel felmentünk a szikla tetejére, oda ahová a standokat építették. Ott ültünk a tetején, és gyönyörködtem a tájban. Megható volt. Elérzékenyültem. A természet békéje. Itt nincs háború, itt nincs előítélet, itt nincs adóemelés. A fáknak, a kőnek, a felhőknek mindenki ugyanaz.

Gyorsan elment a nap. Besétáltunk az erdőbe, hogy összeszedjük a szemetet. Igazából az volt a furcsa, hogy miközben mentünk, végig azon gondolkoztam, hogy hol fogunk itt szemetet szedni, mert nincs. Aztán – hoppácska – jobban odafigyeltem a feladatra, és beláttam, hogy bizony van mit csinálni. Egyszerűen annyira hozzászoktam – vagy mondhatnám úgy is, hogy az emberek annyira hozzászoktak – ahhoz, hogy a városok tele vannak szeméttel, hogy már észre sem vesszük. Rengeteg szemét volt, leginkább flakonok, műanyag dobozok. Az emberek túrázgatnak, eszegetnek, egyik kezemből balra, a másikból jobbra dobom a szemetet. De ez tényleg így normális? Szerintem nagyon nem.

Szemétszedés után volt még időnk mászni is. Rajtam teljesen eluralkodott a félelem abban a pillanatban, amikor megláttam a falat. Utolsóként másztam fel, addig halogattam. Amikor elindultam abszolút nem éreztem magam jól. A félelmem uralt. Nem is másztam fel, talán még a közepéig sem. Pedig nem volt egy magas fal. Feladtam. Igazából meg sem próbáltam. A következő falhoz már hozzá sem szagoltam. Teljesen leírtam magam. Ez az egész estémre rányomta a bélyegét. Remélem, ha legközelebb mászunk, akkor bátrabb leszek.

Véget ért az első nap. Voltak pillanatok, amikor egy kicsit aggódtam, de összességében határozottan állíthatom, hogy nagyon jól sikerült ez a kezdeti nap.

Szerintem fontos, hogy az első nap jól sikerüljön, hiszen ez pozitív és negatív irányba is meghatározhatja az ittlétünket. Szerencsére a társaim és az én értékeléseim alapján is pozitív irányba dől a mérleg nyelve.

Gyorsan telt el ez a nap. Reggel napindító csoporttal kezdtük a napot, amihez nem volt igazán kedvem. Többek között azért nem, mert már vágytam a természetbe, nem volt kedvem egy ház teraszán ücsörögni.

Reggeli után viszont eljött a várva várt pillanat. Elindultunk, és szebbnél szebb tájakat láttam és jártam is be. Ez a szemétszedés egy érdekes dolog. Azt tudom, hogy jó dolog, ez az egész, de miközben törött sörösüveg darabokat szedegettem egy szikla tövében arra gondoltam, hogy milyen kicsi is vagyok ezen a világon. Vajon mennyivel több szemetet dobhatnak el, és mennyi mindennel szennyezik a környezetet, amíg én lehajolok egy darabka üvegért.

Több félelmem is elmúlt ma, amivel foglalkoztam pl.: mi fog történni, ismeretlen emberek stb. Délelőttünk kicsit döcögősre indult. Körbejártuk a falut körülvevő erdőt és sokat tudtam beszélgetni közben a társaimmal. Estére megint egy új helyzettel kellett szembesülnöm, hogy külön szobába költöztünk. Én ennek örültem egy kicsit, túlzsúfolt volt az előző szobánk. Ennek a helynek azért is örülök, mivel így kicsit több intim szférám van, amit szeretek.
GA

Az indulás előtti napokon végig dolgoztam, így nem volt időm arra, hogy előre izguljak az utazás miatt. Valójában a megérkezésünkkor tudatosult bennem, hogy milyen sokáig leszek ezen a helyen, ezzel a társasággal. Érdekes érzés volt erre rádöbbenni. Még soha nem voltam ilyen hosszú távon külföldön, és még soha nem voltam ilyen sokáig összezárva számomra idegen emberekkel.

Zárkózott, visszahúzódó embernek tartom magam, egy nagy adag előítélettel. De ezeket könnyen le tudom gyűrni, ha van hozzá társam. Ezt úgy értem, hogy ha valaki nyit felém, akkor nem vonulok vissza a csigaházamba, hanem veszem a lapot. Beszélgetünk, poénkodunk, röhögünk. Pont ugyanez történt az indulás előtti tréningen is, Nagykovácsiban. Ott – úgy érzem – sikerült kialakítanom egy-két baráti kapcsolatot. Most az a benyomásom, hogy itt is így lesz, és jól fogom érezni magam ebben a társaságban.