Gyorsan elment a nap. Besétáltunk az erdőbe, hogy összeszedjük a szemetet. Igazából az volt a furcsa, hogy miközben mentünk, végig azon gondolkoztam, hogy hol fogunk itt szemetet szedni, mert nincs. Aztán – hoppácska – jobban odafigyeltem a feladatra, és beláttam, hogy bizony van mit csinálni. Egyszerűen annyira hozzászoktam – vagy mondhatnám úgy is, hogy az emberek annyira hozzászoktak – ahhoz, hogy a városok tele vannak szeméttel, hogy már észre sem vesszük. Rengeteg szemét volt, leginkább flakonok, műanyag dobozok. Az emberek túrázgatnak, eszegetnek, egyik kezemből balra, a másikból jobbra dobom a szemetet. De ez tényleg így normális? Szerintem nagyon nem.

Szemétszedés után volt még időnk mászni is. Rajtam teljesen eluralkodott a félelem abban a pillanatban, amikor megláttam a falat. Utolsóként másztam fel, addig halogattam. Amikor elindultam abszolút nem éreztem magam jól. A félelmem uralt. Nem is másztam fel, talán még a közepéig sem. Pedig nem volt egy magas fal. Feladtam. Igazából meg sem próbáltam. A következő falhoz már hozzá sem szagoltam. Teljesen leírtam magam. Ez az egész estémre rányomta a bélyegét. Remélem, ha legközelebb mászunk, akkor bátrabb leszek.